Bartók Béla 1881. március 25-én született Nagyszentmiklóson (ma Románia, Sînnicolaul Mare), Torontál megyében. Zeneszerető családban nevelkedett. Apja, idősebb Bartók Béla a város földművesiskolájának igazgatója volt. Zongorán és csellón játszott, műkedvelő zenekart szervezett, sőt megpróbálkozott a komponálással is. Tanítónő anyja, Voit Paula jól zongorázott. A gyermek Bartókban is korán felébredt a vonzalom a zene iránt: ötévesen kezdte a zongoratanulást, első leckéit anyjától kapta.

A családfő korai halála (1888) után Bartók anyjával, húgával és anyja nővérével együtt Nagyszöllősre költözött, ahol első zongoradarabjait komponálta. Gimnáziumi tanulmányait az 1891‑1892-es tanévben Nagyváradon kezdte, majd a következő évben az erdélyi Besztercén folytatta, végül – Pozsonyban való megtelepedésük után – a város katolikus gimnáziumának diákjaként fejezte be. Tizenhét éves korában kötelezte el magát végérvényesen a hivatásos muzsikuspálya mellett. 1899-ben, pozsonyi iskolatársa, Dohnányi Ernő (1877‑1960) példáját követve a Pesti Zeneakadémián Thomán István zongora- és Koessler János zeneszerzés-osztályában folytatta tanulmányait.

Az ifjú Bartók zeneszerzői személyiségének és stílusának kialakulásában meghatározó jelentőségű volt a német klasszika és romantika, legfőképpen Brahms öröksége. Zeneakadémiai stúdiumainak harmadik évében pedig Richard Strauss Imígyen szóla Zarathustra című szimfonikus költeményének első budapesti előadása lett döntő hatással fejlődésére. „Végre megpillantottam az irányt, amely újat rejt méhében” – írta később önéletrajzában.

Érett alkotói korszakát megelőző periódusának legfontosabb művei – „Kossuth” Szimfóniai költemény nagyzenekarra (1903), I. Szvit zenekarra (1905) – a nemzeti romantika, a verbunkos és a népies műdalirodalom stílusából táplálkoznak, egyben tudatos vállalását jelentik annak a célnak, hogy „a zenében is valami specifikusan magyart kell teremteni”.

Az 1905-ös esztendő a legjelentősebb fordulatot hozta meg Bartók alkotói pályáján: Kodály Zoltán segítségével és útmutatásaival, először „tisztán zenei szempontból kiindulva” hozzáfogott „a mindaddig ismeretlen magyar parasztzene fölkutatásához”. Felismerte, hogy amit addig magyar népdalnak hitt, az voltaképpen a 19. század ‑ különösen a városokban elterjedt ‑ népies műdaltermése. 1906-ban Kodállyal együtt adta közre első népzene-feldolgozásait: Magyar népdalok énekhangra zongorakísérettel. Népzenegyűjtő munkáját összehasonlító kutatások céljából hamarosan a szomszéd népek népzenéjének tanulmányozására is kiterjesztette. Szlovák és román nyelvterületeken folytatott kutatások mellett 1913-ban Észak-Afrikában (Biskra) arab, 1936-ban, törökországi útja során török népzenét gyűjtött. 1908-tól zenéjében is megjelentek a nem magyar dallamkincs hatásának nyomai. A népzenével való szenvedélyes foglalatosság: az anyag gyűjtése, tudományos igényű rendszerezése, a korábban megjelent gyűjteményes kiadványok megismerése jelentette számára a kivezető utat az 1905. évi Rubinstein zeneszerzői és zongoraművészi versenyen Párizsban elszenvedett kudarc, és az ezt követő művészi elszigetelődés okozta emberi-zeneszerzői válságból, amelyet 1907-ben a Geyer Stefi hegedűművésznő iránt érzett viszonzatlan szerelme tovább mélyített.

Az 1908 és 1911 közötti időszakban a parasztzene megismerésének hatására lényegi változás következett be Bartók kompozíciós stílusában. Az új, a nyugat-európai hatások mellett immár a népzene stílusjegyeire is támaszkodó zeneszerzői korszak műveinek sora az 1. vonósnégyessel, vele párhuzamosan kisebb zongoradarabokkal (Tizennégy bagatell, Tíz könnyű zongoradarab) indult, 1911-ben az Allegro barbaróval és a Balázs Béla misztériumjátékára komponált operával, A kékszakállú herceg várával zárult. Ugyanebben az évben Bartók a korabeli kortárs zene népszerűsítése és hiteles tolmácsolása érdekében fiatal muzsikusokkal, köztük Kodállyal létrehozta az Új Magyar Zeneegyesületet, de a kísérlet a közönséggel való kapcsolatteremtésre újabb kiábránduláshoz vezetett. Bartók visszahúzódott a közszerepléstől, és az 1912-ben felvázolt Négy zenekari darabot követően zeneszerzőként is évekig hallgatott. 1915-ben zongoradarabokkal, népdalfeldolgozásokkal fogott hozzá újra a komponáláshoz. 1916-ban befejezte 2. kvartettjét és Balázs Béla táncjátékszövege nyomán második színpadi művét, A fából faragott királyfit, amelynek 1917-es budapesti bemutatójával nagy sikert aratott. 1918-ban a bécsi Universal Kiadóval szerződött művei kiadására. A következő évben befejezte harmadik, egyben utolsó színpadi alkotásának, A csodálatos mandarinnak fogalmazványát Lengyel Menyhért szövegére.

Az 1920-as évek a külföldi hangversenykörutak időszaka volt. Ezekben az években vált Bartók világszerte ismertté és elismertté előadóművészként éppúgy mint zeneszerzőként. 1921-ben megírta A magyar népdal című monográfiáját. 1923-ban Pest, Buda és Óbuda egyesülésének 50. évfordulója alkalmából felkérésre ünnepi zeneművet komponál Tánc-szvit címmel, amelyet Kodály Psalmus Hungaricusával együtt mutattak be. Ez évben bontotta fel Ziegler Mártával 1909-ben kötött házasságát, és feleségül vette tanítványát, Pásztory Dittát.

1926-ban vette kezdetét érettkori művészetének „klasszikus középső korszaka”. Ennek az alkotóperiódusnak kezdetén írta 1. zongoraversenyét (1926), valamint 3. és 4. vonósnégyesét (1927, 1928). 1930-ban elkészült az eredetileg három vagy négy tételesre tervezett kantáta-sorozat első darabja, a Cantata profana, a zeneszerző „legszemélyesebb hitvallása”. A román karácsonyi – ám a karácsony keresztény ünnepéhez tartalmilag nem kötődő – énekek szövegeire készült nagyszabású, vegyeskarra, zenekarra, valamint tenor- és baritonszólóra írt kompozícióját 1934-ben mutatták be Londonban. Ebben az évben Bartók abbahagyta a zeneakadémiai zongoratanítást, és helyette a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából hozzáfogott a magyar népdalok rendezésének, revideálásának, kiadásra történő előkészítésének munkájába. Még ebben az évben befejezte 5. kvartettjét, és a következő nyáron gyermek-, női- és férfikari műveket komponált. Az évtized második felének a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára (1936), a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre (1937), a Hegedűverseny (1937‑1938), a Kontrasztok (1938), a vonószenekari Divertimento (1939) és a 6. kvartett (1939) partitúráit köszönhetjük.

1938-ban, az Anschlusst követően kilépett az osztrák zeneszerzői egyesületből, művei kiadására pedig az angol Boosey and Hawkes kiadóval szerződött. Ezzel egy időben érlelődni kezdett benne a szándék, hogy elhagyja Európát. A szélsőséges eszmék magyarországi térnyerése elleni tiltakozásul 1940-ben feleségével együtt az Egyesült Államokban keresett – reményei szerint ideiglenes – lakhelyet. Amerikai évei állandó és egyre súlyosbodó betegeskedés és nélkülözés közepette teltek el. 1943 februárjában előadássorozatot kezdett a Harvard egyetemen az új magyar zene kérdéseiről, de egészségi állapota hirtelen rosszabbodása miatt félbe kellett szakítania azokat. Ugyanebben az évben Serge Koussevitzky, a Bostoni Szimfonikusok karnagyának felkérésére megírta a Concertót, amelyet 1944-ben mutattak be. Személyes ismeretséget kötött Yehudi Menuhinnal; az ő számára írta Szonátáját szólóhegedűre. 1945-ben, élete utolsó évében – 17 ütem hangszerelésének kivételével – befejezte feleségének szánt 3. zongoraversenyét, William Primrose megrendelésére hozzákezdett a Brácsaverseny komponálásához, amit azonban már nem tudott befejezni. 1945. szeptember 26-án halt meg New Yorkban.

Bartók Béla a 20. század egyik legnagyobb zeneszerzője volt. Életművéből nyilvánvalóan zenéje a legjelentősebb, de zeneszerzői munkássága mellett népzenekutatói tevékenysége is felmérhetetlen hatással volt kortársaira és az utána következő nemzedékekre. Művészete és tudományos teljesítménye nemcsak a magyar és az európai zenetörténet, hanem az egyetemes kultúra szempontjából is korszakalkotó jelentőségű.

Pintér Csilla Mária, MTA Zenetudományi Intézet