„Higyje el, hogyha hatalmunkban állana,férjem és én volnánk az elsők, a kik Batthyány Lajost és az aradi vértanukat ismét életre keltenők.”
Erzsébet királyné Horváth Mihályhoz.

Az 1848–49-iki mozgalmak vezető alakjai közül a mi vidékünkön Kossuthot és Batthyányt emlegette a nép legsűrűbben. A Kossuth-nótát széltében énekelték, de mint megyénkbeli hatalmas dinaszta talán még népszerűbb volt Batthyány. A katonák közül Perczel Móric és Görgey neve forgott legtöbbet az odavaló nép száján.
Hogy mennyire népszerű volt Batthyány, arra nézve jellemző a következő eset. Az első magyar miniszterelnököt 1849 tavaszán huszonnyolc más elfogott magyarral Székesfehérváron, Veszprémen, Sárváron át hurcolták a laibachi várba. Mikor a menet Jánosháza vasvármegyei községbe ért, a fegyveres nép nagy tömege csődült össze s fenyegetőleg követelte Batthyánynak és fogolytársainak szabadon bocsátását. A kísérő tiszt rávette a grófot, hogy tartson beszédet a néphez és nyugtassa meg a tömeget. Erre a nép megnyugodott és hagyta elvonulni a szomorú karavánt.
Ezelőtt hatvan esztendővel a szabadságharc lezajlása után mint tíz éves gyermek a gróf ikervári uradalmán utaztam át. Az utak és táblák szélén ültetett sok ezer szederfa, egy nagy terjedelmű, magas kéményű épület és a szép kastély felköltötte figyelmemet. Apám elmagyarázta, hogy a töméntelen szederfa arra való, hogy a gróf meghonosította a selyemhernyó-tenyésztést, a nagykéményű épület cukorgyár, melyet a gróf építtetett, a gyönyörű kastélyt is ő építtette egy régibb helyett, mert gazdag volt és szerette a pompát. De megszűnt a selyemtenyésztés, a cukorgyárban sem dolgoznak, a kastélyban pedig nem lakik senki. Erre aztán elmondta Batthyánynak megható tragédiáját. Az első miniszterelnök volt az első magyar államférfi, kinek sorsáról koraérett gyermekésszel tudomást nyertem. Mélyen meghatott, mikor hallottam, hogy a grófot, aki ritka szép, magas homlokú, fekete szakállú férfiú s igen jó és okos ember volt, a németek agyonlőtték, mivel a magyarokkal tartott.
A grófnak, gyászoló szép feleségének s három kedves gyermekének története úgy hangzott nekem, mint egy legenda, melyet közvetlenül Kisfaludy Sándor regéi, első irodalmi olvasmányaim mellé helyeztem. E regéket akkor gyönyörűeknek tartottam, de gróf és családja sorsa még jobban meghatott.
Batthyány Lajos gróf abban a korban élt, mely egy Széchenyit, Kossuthot, Deákot nevezett vezéreinek. E nagyok mértékével mérve államférfiúi alakja veszt nagyságából. De az ártatlanul elszenvedett vértanúság glóriája magasra emeli őt az utókor kegyeletében.
*
Batthyány Lajos egyéniségével a most élő nemzedék úgy van, mint azzal a korral, amelyben mint aktív államférfi működött. Sem Batthyányt, sem a 48-at nem érti a mai nemzedék. A mártír alakja eltakarja az utókor szemei elől az ember és a gyakorlati politikus alakját.
Ha azonban kegyeletes kézzel szétbontogatjuk a legendaszerűség idealizáló fátyolát, melyet a hálás utókor e nemes alak körül szövögetett: akkor is megmarad egy lelkes, derék, nemzetéért és a szabadságért minden áldozatra kész, erős akaratú férfiú, aki előtt talán kevésbé mély hódolattal hajol meg az utókor, mint a mártír eszményített alakja előtt, de akit jobban megértünk s talán melegebb szívvel értékelünk, mert emberileg közelebb áll hozzánk.
Batthyány nem rendelkezett sem a szónoki erő varázsával, sem a nagy és eredeti gondolatok ama cikázó villámaival, amelyek a nagy embert arra teszik hivatottá, hogy uralkodjék a tömeg felett, vetessen egy népet, irányt adjon egy kor eseményeinek. Batthyánynál a tehetségnek tiszteletreméltó mértéke a jellembeli tulajdonságok nem mindennapi kiválóságával párosult egy minden tekintetben rokonszenves és előkelő egyéniséggé, ki rendes időkben hivatva lett volna, hogy évtizedeken át hasznos szolgálatokat tehessen hazájának.
Batthyánynak nem adatott meg, hogy egy ilyen normális, az ő egyéniségének megfelelő hasznos életpályát futhasson be. Életének tragikuma nemcsak abban áll, amiben azt a közönség rendesen látja, a hazáért ártatlanul elszenvedett halálában. Tragikuma ott kezdődik, hogy egy nagy történelmi fordulattal váratlanul felvirradott új korszak oly óriási feladatok elé állította, melyek túlhaladták erejét s melyek a körülmények végzetes komplikációja folytán ellenállhatatlan erővel katasztrófa felé sodorták azt a hajót, melynek kormányosául vállalkozott. (…)
*
A politikai pálya véget ért. Megkezdődött a hosszú és keserves út a Golgota felé.
Ápril 22-én indították el a foglyok egy nagy karavánját nyugat felé. Három gróf volt ebben: gr. Batthyány Lajos, gr. Károlyi István és gr. Zselénszky László. Ezeket kocsiban szállították s vigyáztak rá, hogy ne érintkezhessenek a többi 28 politikai fogollyal, akik ökrös szekereken tették meg a hosszú utat. Ezek közt volt Barsi József bicskei plébános is, kit azért fogtak el, mivel a honvédelmi bizottmány kiáltványát kihirdette s ezenkívül Kossuth Hírlapjának jeles tollú munkatársa volt. (…)
Nem érdektelen, hogyan élt Batthyány a laibachi várban, hol máj. 5-től júl. 22-ig időztek s foglyok. A grófokat lehetőleg elkülönítették a többi foglyoktól, de azért ezek tudtak módot találni, hogy pénzsegélyt juttassanak egyes szegényebb elfogottaknak.
„Egyszer egy délelőtt, mikor már feljöttünk volt az udvarból – írja Barsi –, egyikünk az ablakon át megpillantá gróf Batthyány Lajost a kút közelében s mingyárt akik csak odafértünk, odasiettünk a szokatlan látványra. Egy ideig sétálgatott, azután leült a kút kőkávájára. Aranyhímzésű házi sapka volt fején, igen bő, pirosló, virághímes selyem hálóköntös födte termetét, lábán harisnya és hímzett papucs. Őszbecsavarodó hosszú szakállát néha-néha meglengette a szellő. „Valóságos Erlkönig” – mondá az egyik fogoly, Fiedler Gyula s kezdte Goethe Erlkönigjét Schubert dallama után énekelni.”
A foglyokat július 22-én az olmützi várba, onnét októberben Pestre az Újépületbe szállították. (…) Komárom kapitulációja október 5-én fejeztetett be s gróf Batthyány Lajost október 6-án este 9 órakor lőtték agyon. (…)
A szabadságharcban részt vett előkelőbb állású egyének közül 1046-ot ítéltek el, ezekből 513-at halálra. Ezekből 362-nek kegyelem utján 20 évi várfogságra (vasban) mérsékelték büntetését, 371-et közvetlenül ítéltek 20 évi várfogságra, sáncra ítéltek 66-ot, in effigie felakasztottak 36-ot, ezek közt gr. Andrássy Gyulát.
Bekövetkezett tehát, amit Batthyány jóslatszerű levele végén megírt: a nagyszerű temetkezés. Eltemettek több száz kivégzett embert. Eltemették más százait az érdemes hazafiaknak az osztrák várak kazamatáiba, hol oly alávaló bánásmódot állottak ki sok éven keresztül, mely művelt emberre nézve pokollá teszi a létet.
Eltemették magát gr. Batthyány Lajost is. Dank Agápius, a ferencrendű szerzetesek hazafias főnöke, nem csekély veszéllyel dacolva, dugva, éjfélkor helyezte el a vértanú tetemét e rend temploma kriptájában. Csak kevesen tudták e titkot s e kevesek mind jól megőrizték.
Eljött végre a „nagyszerű temetkezés” napja is. 1870. jún. 9-én történt meg az első magyar miniszterelnök második temetése oly gyászpompával; amihez hasonlót addig Magyarországon soha sem láttak. Később Deák Ferenc és Andrássy Gyula temetése volt hasonló.
Fekete zászlók ezrei mindenütt, ahol a gyászmenet elhaladt. Több mint százezer emberből álló tömeg lepte el az utcákat, tereket, még a házak tetejét is.
Megjelent Deák Ferenc, hogy bemenjen ő is a gyászszertartás színhelyére, a templomba, de a tömör falként álló tömegen nem bírt keresztülhatolni. A templomban ott volt Andrássy, Eötvös, Gorove, Kerkapoly, Szlávy, Horváth Boldizsár, Sommsich Pál a képviselőház elnöke s a képviselők, országos és fővárosi előkelőségek akkora tömege, amekkora befért. (A főrendiház elnöke Majláth György nem volt jelen.)
A ferenciek rendfőnöke Piry tartotta a gyászbeszédet, a ravatalon nyugvó gróf megyéjének püspöke, Szabó szombathelyi püspök celebrálta a gyászmisét. Piry igyekezett mérsékelt, tapintatos lenni, de mikor a golyók nyomát említette, mely a szétroncsolt magas homlokon most is látható, akkor egy percre úgy tetszett, mintha a Nemezis nemtője lebbentette volna meg egy percre sötét szárnyait. Mikor pedig az országszerte tisztelt özvegyet aposztrofálta, akkor minden szem a gyászoló nemes alakja felé fordult s a szemekben a meghatottság könnye csillogott. Végül felhangzott Komócsy Józsefnek Mosonyi Mihály által zenésített gyászdala, mely így kezdődik: Hajtsátok meg a zászlókat le a földig.
A temetési menet nem az akkori Hatvani utcán (mostani Kossuth Lajos-utcán) vonult végig, mert ez akkor még keskeny utca volt, hanem elkanyarodott a Kecskeméti-utcán és a mostani Múzeum körúton (akkor országút) át a Kerepesi út (most Rákóczi út) felé. A menet eleje már túl volt a Rókuson, a vége még akkor bontakozott ki az Egyetem-utcában. A testületek, fővárosi és vidéki küldöttségek nagy száma, 400 agg honvéd Ivánka Imre vezetése alatt és beláthatatlan néptömeg alkotta a menetet.
Különös érzés fog el, mikor most 40 év múlva e menetre visszagondolok. Akkor egy halott volt és százezer kísérő. Most a százezerből alig él egy-kettő. Az ott volt ismert közéleti alakok közül már egy sincs életben.
Íme a letűnt nemzedék – nemcsak az, mely 48-at, de az is, mely 67-et megcsinálta!
A nemes özvegy 1888-ban követte férjét az örök némaság birodalmába.
Három évvel Batthyány temetése előtt 1867. június 8-án, a koronázási nap estéjén fényárban úszott a főváros. Éjfélig bolyongtam az utcákon. Egy történelmi nap titokzatos glóriája sugározta be az akkor még nem igen nagyvárosias Budapestet. Minden ablak ki volt világítva. Csak egy előkelő úri lakásnak ablaksora volt sötét. Ki lehet az, aki tüntetni merészel a nemzet nagy örömünnepén? E kérdés hangzott fel egy felháborodott csoportból. Egy korosabb úr odaszólt: azok özvegy gróf Batthyány Lajosné ablakai. A megilletődés hallgatása vonult végig az emberek arcán.
A toronyóra tizenkettőt vert. A hűvös éjjel borzongása suhant át a csendesülő utcákon. Hazafelé indultam s egy különös érzés rezegtette meg bensőmet: ha igaz volna a régiek naiv hite, hogy éjfélkor a halottak néha felkelnek sírjaikból, akkor ezen az éjszakán egy szétroncsolt homlokú férfiú szellem-árnya bizonyára ott lebegne hosszasan mélázva, ama sötét ablakok előtt.

A teljes cikk megjelent a Nyugat 1910. évi 18. számában