Magyarország első felelős miniszterelnöke nagy múltú, vagyonos mágnáscsaládból született. A család nemességét még a honfoglalás korára vezette vissza, grófi címüket 1630-ban szerezték, hatalmuk csúcsára a 18. században jutottak. Batthyány Lajos 1751-ben Magyarország nádora (a király utáni legmagasabb közjogi méltósága) lett. A család egyik ága 1764-ben hercegi rangot szerzett. Batthyány Lajos a grófi ágból származott. Atyja, József, hatalmas birtokain gazdálkodott. Anyja, a köznemesi származású Skerlecz Borbála röviddel második gyermekük, az 1807. február 10-én született Lajos világra jötte után különvált férjétől, s a kicsinyekkel Bécsbe költözött. 1812-ben, apja halála után, Lajos, az öt éves gyermek, hatalmas vagyont örökölt. A pazarló-fényűző életet élni kezdő özvegy azonban megkaparintotta az örökséget, fiát pedig egy bécsi nevelőintézetbe adta – a gyermek sokáig szinte árvaként nevelődött, természete dacossá, nehezen kezelhetővé vált. Az intézeti évek után Batthyány jogot tanult, a zágrábi jogakadémián szerzett diplomát. 1826-ban a katonatiszti pályát választotta. Négy évig Itáliában egy huszárezrednél szolgált, élte a könnyelmű katonatisztek életét, s örökségére várva hatalmas adósságokat halmozott fel. Anyjával hosszas jogi küzdelmet folytatott vagyona visszaszerzéséért, amelyet végre nagykorúságával, 1831-re sikerült elérnie. Hogy gazdaságát talpra állítsa, leszerelt a hadseregből, és hazaköltözött Vas megyei birtokára, Ikervárra. Ekkor kezdett ismerkedni Magyarországgal és a magyar nyelvvel. Birtokait korszerűsítette, 1839-ben cukorgyárat alapított.
1835-ben megnősült. A kortársak szerint felesége, Zichy Antónia grófnő ösztönözte arra, hogy kapcsolódjék be a politikai életbe. Sógornője, Zichy Karolina grófné, Károlyi György felesége, ugyancsak a reformmozgalom pártolója volt. Szalonjaik Pesten, Pozsonyban, Ikervárott a korabeli társadalmi és politikai élet középpontjai voltak.
Batthyány Lajos az 1839–40-es pozsonyi országgyűlésen kapcsolódott be a politikai életbe, s mindjárt vezető szerephez jutott: ő lett az ekkor szerveződő felső táblai (főrendi) ellenzék vezetője. Határozott reformprogramot fogalmazott e csoportosulás számára, az ő kezdeményezésére indították meg 1840-ben a főrendi tábla gyorsírással készült naplóját.
Batthyány ekkor egyetértett Széchenyi Istvánnal abban, hogy az arisztokráciát, a főnemeseket illeti meg a reformmozgalom vezetése, ám programja inkább a köznemesség határozottabb ellenzékiségéhez állt közel. Így lesz érthető, hogy az 1841-től kibontakozó Széchenyi–Kossuth vitában nehezen találta meg saját politikai pozícióját. Az Iparegyesület elnökeként és más gazdasági egyesületek vezetőjeként került kapcsolatba Kossuth Lajossal, akivel 1843-tól kezdve szoros együttműködésben politizált.
Az 1843–44-es országgyűlésen Batthyány már nem csupán a felső táblai, hanem az egész országgyűlési ellenzék nagy tekintélyű vezetője. Mintegy kétszáz felszólalását rögzítik a főrendi naplók. Kifejtette nézeteit a vallásszabadság, a börtönviszonyok, a városok politikai életének reformja tárgykörében. Élesen bírálta a bécsi kormányzat abszolutista bel- és külpolitikáját.
Az országgyűlés bezárása után Batthyány Pestre költözött. Aktív szerepet vállalt az újabb gazdasági egyesületek irányításában, részt vett a Védegylet szervezésében (amelynek elnöke távoli rokona, Batthyány Kázmér gróf lett). 1846-tól pedig energiáit az ellenzéki erők egységesítése, egy párt szervezésére, programjának kidolgozására fordította. A szervező munka eredménnyel járt: 1847. március 15-én létrejött az Ellenzéki Párt. A párt elnöke Batthyány Lajos lett.
Az 1847 végén megnyíló utolsó rendi országgyűlésen Batthyány Lajos vezette a főrendi tábla kisebbségi és Kossuth Lajos az alsó tábla többségi ellenzékét. Kossuth Pest megyei követté választásában Batthyány támogatásának döntő szerepe volt. Az országgyűlés során már végsőkig éleződött a magyar ellenzék és a bécsi kormány ellentéte. Az erőviszonyok azonban kiegyenlítettek voltak, és azokat csak az európai forradalmi hullám változtatta meg.
Az európai, közelebbről a bécsi és a pesti forradalmak nyomán a birodalmi kormány engedett a reformköveteléseknek. Batthyány Lajost, mint az Ellenzéki Párt elnökét, 1848. március 17-én miniszterelnökké nevezték ki. Első feladata az átalakulás törvényeinek kidolgozása és az utolsó rendi országgyűlésen történő elfogadtatása volt. Kormánya, az első független, felelős magyar minisztérium, a vonatkozó törvények hatályba lépése után, április 11-én kezdte meg működését.
Batthyányra és kormányára várt a törvények hatályba léptetése, az új állami és társadalmi rendszer kiépítése, az 1848-as rendszerváltás megvalósítása, majd a vívmányok megvédelmezése. Kezelni kellett a jobbágyfelszabadítás nyomán támadt parasztmozgalmakat, választ vártak a nemzetiségi követelések, külpolitikai támogatásra volt szükség, s közben üres volt az államkassza, és alig volt az országban katonaság. A jobboldalon a magyar konzervatívok válsághelyzetre vártak, a baloldalon a radikálisok – a nemzetközi politikai és a hazai társadalmi helyzetet figyelmen kívül hagyva –megvalósíthatatlan követelésekkel léptek fel. A rendkívül nehéz feltételek között Batthyány helytállt, sőt kortársai fölé magasodott. Állhatatossága, erkölcsi rendületlensége, szilárd meggyőződése és elvhűsége, szervezőkészsége, kitartása, rangjából fakadó és a reformkorban szerzett tekintélye, politikai érzéke, külpolitikai tájékozottsága emelte a legnagyobb magyar államférfiak sorába. Az Európában 1848 márciusában hatalomra kerültek között az ő kormánya volt az, amely a leghosszabb ideig, több mint fél éven át hivatalban maradt.
A kül- és belpolitikai helyzet egyaránt a fegyveres erő szervezését tette a legfontosabb feladattá. Batthyány elérte, hogy a Magyarországon állomásozó császári-királyi seregrészeket a magyar kormány alá rendeljék, megpróbálta hazahozni a korábban Magyarországon sorozott katonaságot. Létrehozta az új törvények által előírt, belbiztonságra ügyelő nemzetőrséget. Májusban önálló magyar haderő, a toborzással kiállítandó honvédség szervezésébe fogott. Közben a már felsejlő konfliktusokat próbálta elhárítani. Többször tárgyalt Bécsben, Innsbruckban az udvarral is, a bécsi kormánnyal is, Jelasiccsal is. Hasztalan: az ellenforradalom erői csak a kedvező alkalomra vártak, hogy a márciusi vívmányokat – és az azokat védő Batthyány-kormányt – elsöpörjék.
A bizonyosra remélt, majd szeptember 11-én Horvátország felől be is következett fegyveres támadás elhárítására Batthyány megtett minden erőfeszítést. Szervező munkájának köszönhető, hogy a régi sorezredekből, nemzetőrökből, honvédekből egybegyűjtött fegyveres erő szeptember 29-én megállította a horvát támadást Pákozdnál.
Bécsben ekkorra már elhatározták Batthyány eltávolítását. A miniszterelnök még megpróbált kompromisszumot keresni, új kormánylistát állított össze – ajánlatát azonban nem fogadták el, október 2-án végérvényesen lemondatták.
Batthyány képviselőként továbbra is részt vett az országgyűlés munkájában. Indítványára a parlament 1849 január legelején küldöttséget menesztett az újabb támadó sereget vezető Windischgrätz-hez, hogy szándékait kipuhatolja. Batthyányt, aki e küldöttségnek tagja volt, Windischgrätz fogadni sem volt hajlandó, a többiektől pedig feltétlen alávetést követelt. A Pestre visszatérő Batthyányt január 8-án letartóztatták, és hadbíróság elé állították. Pedig Batthyány a király által kinevezett miniszterelnökként vezette az ország ügyeit, s a bécsi ellenforradalom felfogása szerint is Magyarország csak az 1848. október 3-i császári manifesztumok után számított „lázadó” országnak. Batthyánynak azonban nem volt kegyelem. Egyetlenként őt vonták felelősségre korábbi, 1848 tavaszi-nyári tetteiért. A miniszterelnök előre megtervezett, koncepciós per áldozata lett. Kötél általi halálra ítélték, vagyonát elkobozták. Felesége az utolsó látogatás alkalmával börtönébe, a pesti Új Épület nevű kaszárnyába tőrt csempészett, hogy a megszégyenítő halál elől az öngyilkosságba menekülhessen. Szörnyű nyaksebeket ejtett magán, de még életben maradt. A szadista osztrák ellenforradalmi bosszúállók nagy bánatára a halálos ítéletet csak golyó által tudták végrehajtani, 1849. október 6-án.
Földi maradványait előbb a Pest belvárosi ferencesek templomának kriptájába rejtették, majd 1870-ben ünnepélyesen újratemették a Kerepesi temetőben. A kivégzés színhelyére, a hajdani Új Épület udvarán, Pest belvárosában, örökmécses emlékeztet.

Gergely András,
Eötvös Loránd Tudományegyetem