Szőts István, miután a világot elkápráztatta a Nyírő József-regényből készült Emberek a havason-nal (1941), s megkapta a velencei filmfesztivál fődíját, úgy érezte, csak arról és abból az alapanyagból szabad filmet készítenie, amit kiválóan ismer, s ami hírt ad a magyar múlt és jelen legfontosabb kérdéseiről. A Móra-regényből 1947-ben forgatott Ének a búzamezőkről-t Rákosi betiltja, s többé Szőts játékfilmre nem kap pénzt. A kényszerűségből dokumentumfilmessé lett rendező itt is sikert sikerre halmoz. De 1956 után el kell mennie. Ausztriában dolgozik, s lesz komoly szaktekintély. A rendszerváltozás után hazahívják, kitüntetik minden lehetséges fórumon, de már késő. Minden idők talán legtehetségesebb magyar filmesének nem tudták a rangos díjak visszaadni, amit elvettek tőle: az alkotás lehetőségét.

Szőts 1985-ben vetette papírra a G. B. L.-t, hosszú kutatómunka után. A cím nem csupán flegma rövidítés. A pesti ferencesek így jelölték meg 1849. október 6-án, templomuk kriptájában Batthyány gróf sírhelyét, reménykedve abban, hogy egyszer majd méltó módon temetheti el a nemzet az első független magyar kormány miniszterelnökét. Szőtstől távol állt a történelmietlen kikacsintás, az olcsó szájba rágás, mégis az általa megjelenített Batthyány-sorsban Nagy Imrét is ott látjuk. Két kormányfő, aki habitusától idegen szerepet öltött magára, aki idegenkedett a forradalmi megoldásoktól, mégsem tért ki a népakarat elől.

Ha elolvassuk Szőts irodalmi igénnyel megírt, feszes, izgalmas forgatókönyvét, nem pusztán történelmi ismeretekkel gyarapodunk, hanem katartikus élménnyel is. És rosszkedvűen kérdezzük: miért nem jutott eszébe a tavalyi emlékévben senkinek, hogy film készüljön belőle?

Forrás: www.hetivalasz.hu