Kodály Zoltán (Kecskemét, 1882. december 16. – Budapest, 1967. március 6.)

Kodály Zoltán, a magyar zeneszerzés, népzenekutatás, zenepedagógia és művelődés történetének kiemelkedő jelentőségű alakja galántai gyermekkorát és nagyszombati érseki főgimnáziumban töltött diákéveit követően 1900 szeptemberében érkezett Budapestre, hogy párhuzamosan végezze egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-német szakos hallgatójaként, az Eötvös Kollégiumban, valamint Hans Koessler zeneakadémiai zeneszerzés-osztályában. Széles irodalmi, művészettörténeti, nyelvészeti, történettudományi látókörét az Eötvös Kollégiumban szerezte meg, s az itt töltött évek meghatározó jelentőséggel bírtak későbbi tudományos pályájának, tudósi attitűdjének kibontakozására. A konzervatív szellemiségű Zeneakadémián Johannes Brahms hatása alá került, s habár zeneszerzői képességei – elsősorban kontrapunktikus tudása – már ekkor is látványosan megmutatkoztak, önálló hangú, érett kompozícióval mégis meglehetősen későn lépett nyilvánosság elé (Nyári este, 1906). Kereső alkata irányította a korszak egyik leglázasabban kutatott tudományos témája, a népdal – szöveg és dallam – vizsgálata felé: a magyar népdal strófaszerkezetéről szóló bölcsészdoktori disszertációját (1906) – korábbi gyűjtések és Vikár Béla fonogramgyűjteménye mellett – már saját első gyűjtőútja készítette elő (1905). Elődeihez képest egészen új módon értelmezte a népdal fogalmát, amikor a városi zeneszerzők divatos népies műdalait – amelyeket addig népdalnak tekintettek – szembeállította az általa gyűjtött autentikus parasztzenével. Későbbi felesége, Gruber Emma szalonjában éppen e munkája révén kötött életre szóló barátságot Bartók Bélával is, aki vele egy időben, de tőle teljesen függetlenül kezdet foglalkozni a témával. Közös tevékenységük első gyümölcseként 1906-ban húsz népdalt adtak közre zongorakísérettel (Magyar népdalok).
Kodály alkotói gondolkodására a magyar parasztzenéhez hasonló, meghatározó hatást gyakorolt Claude Debussy zenéjével való megismerkedése berlini és párizsi tanulmányútján (1906-07). Ez segítette ahhoz, hogy eltávolodjon korábbi modelljétől, Brahmstól, s elsősorban a harmóniahasználat terén megújítsa zenei nyelvét. Kodály felismerte, hogy a hagyományos funkciós gondolkodás, amely az előző két évszázad zenéjét uralta, nem egyeztethető össze a dúr-moll tonalitástól távol eső, archaikusabb hangrendszereket, például a pentatóniát őrző magyar népzenével, vagyis nem alkalmas arra, hogy rá támaszkodva, s közben mégis a népzene szelleméből megújítsa a magyar zenét. Így zeneszerzői érdeklődése – Debussy példáját követve – a modális fordulatok, illetve a tonalitás kereteit feszegető harmóniai jelenségek és alterált hangzatok felé fordult. Első alkotói korszakában keletkezett művei – elsősorban dalciklusok, kamara- és szólókompozíciók, zongoradarabok – a korabeli francia zenei avantgárddal egyenrangú alkotóként állítják elénk a komponistát. Ugyanakkor Ady Endre kortársaként, híveként és verseinek kongeniális megzenésítőjeként – műveivel és közéleti szereplőként egyaránt – a modern Magyarország megteremtésében is aktív szerepet kívánt vállalni.
Tanulmányútjáról hazatérve a Zeneakadémia zeneelmélet- és zeneszerzés-tanára lett. 1913-ban Bartókkal együtt benyújtották a Kisfaludy Társasághoz Az új egyetemes népdalgyűjtemény tervezetét, amelyben saját gyűjtésükre támaszkodva, a népdal fogalmát immáron tudományos eszközökkel tisztázva, új elvek alapján kívánták létrehozni a magyar népzene összkiadását. Az általuk kezdeményezett kiadványsorozat publikálása azonban – A Magyar Népzene Tára címen – az ötvenes évekig váratott magára. A tízes-húszas évekre – elsősorban az 1916-17-ben folytatott, ám teljes egészében csak nemrégiben kiadott Nagyszalontai gyűjtés tapasztalatainak birtokában – Kodály kidolgozta a gyűjtés módszertanának és a felhalmozott anyag rendszerezésének szempontjait. Alapvetően történeti aspektusból vizsgálta a népzenét, vagyis a gyűjtött anyagban történeti stílusokat különített el egymástól: elméletének első nagy összefoglalását 1937-ben A magyar népzene című monográfiájában jelentette meg. A trianoni békeszerződés akadályokat gördített a gyűjtések szisztematikus folytatása elé, ezért a húszas évektől Kodály már csak az új határokon belül végezhetett kutatásokat. Talán ezzel magyarázható, hogy érdeklődését ekkor a magyar zenetörténet forrásainak kutatása keltette fel, s elsősorban az foglalkoztatta, miként értékelhető e gyér forrásanyag a már ismert népzenei dokumentumok tükrében.
1918-ban Kodály a Dohnányi Ernő irányította Zeneművészeti Főiskola aligazgatója lett, posztját a Tanácsköztársaság alatt is megtartotta, ezért a forradalom bukását követően fegyelmi eljárás alá vonták. Ekkor szerzett traumatikus tapasztalatai alapvetően más irányba mozdították el pályáját. Zeneszerzői gondolkodásában – a Psalmus hungaricus rendkívüli sikerű bemutatóját követően (1923) – konzervatív fordulat állt be: alkotói érdeklődése előterébe egyfelől a nagyobb előadói apparátust igénylő alkotások (Galántai és Marosszéki táncok, Budavári Te Deum, Székely fonó, Háry János, Concerto, Páva-variációk), másfelől a népzenei szövegeket, illetve klasszikus magyar költők verseit feldolgozó gyermek- és nőikarok, vegyeskarok kerültek. Kodály célja – mint azt Szabolcsi Bence megfogalmazta – a nem, vagy csak töredékeiben megragadható magyar zenetörténet pótlása lett. Ezért fordult olyan sokszor archaikus stílusokhoz, műfajokhoz, technikákhoz, különösképpen a reneszánsz és barokk ellenpont-hagyományához. E múlt felé fordulás azonban alapvetően különbözik a korszak divatos – Stravinsky vagy Hindemith nevéhez köthető – neoklasszicista irányzataitól.
Kodály művei a folklorisztikus nemzeti klasszicizmus paradigmatikus alkotásai: népzenei alapokra építve, a nemzet történelmének fordulópontjait felidézve klasszikus zenei formákban nyilvánulnak meg. Ennek a stiláris fordulatnak köszönhetik műfaji megújulásukat Kodály kóruskompozíciói is. Gyermekkarai (köztük a Túrót eszik a cigány, a Gergelyjárás, a Lengyel László), valamint nagyformátumú vegyeskarai (Öregek, Jézus és a kufárok, Akik mindig elkésnek, Norvég leányok) korábban ismeretlen színnel gazdagították a magyar és európai zenekultúrát, s talán csak a magyar nyelvhez való kötöttségükkel magyarázható, hogy nem kerültek a 20. század nemzetközileg legjelentősebbnek tekintett zeneművei közé. A harmincas évektől keletkező Kodály-művek másik meghatározó vonása egy új nemzeti önkép kialakításának állandóan érvényesülő igénye – erre utal többek között a régi magyar költészetből táplálkozó szövegválasztás is (A magyarokhoz, Fölszállott a páva, Szép könyörgés, Rabhazának fia, Isten csodája). E modern nemzettudatot hirdető kompozícióival Kodály – az irodalmi népiek mozgalmához hasonlóan – a konzervatív–nacionalista politikai hatalom ellenzékeként lépett fel.
E nemzeti fordulattal párhuzamosan Kodály figyelme a zenepedagógia, a nemzetnevelés és ennek részeként a kórusmozgalom és a zeneoktatás megújítása felé fordult. Kodály-módszer néven világhírűvé lett zenepedagógiai koncepciója mindmáig az életmű legnagyobb hatású elemének bizonyul: Japántól Amerikáig, Ausztráliától Nagy-Britanniáig számos zenepedagógus alkalmazza e metódust, s használja Kodály nagyszámú, pedagógiai célból 1937 és 1966 között írt kompozícióját (többek között: Bicinia hungarica, 15, 22, 33, 44, 55, 66, 77 kétszólamú énekgyakorlat). E pedagógiai program kibontakozásában meghatározó szerepet játszott, hogy a zeneélet számos vezető pozícióját betöltő Kodály terve – nagy küzdelmek árán – végül is támogatásra lelt a kommunista hatalom részéről. A zeneszerző és a politika viszonyát a II. világháború után sajátos kettőség jellemezte: népzenei és zenepedagógia céljai megvalósítása érdekében Kodály – akire „a nemzet nagy tanára” szerepét osztották – kihasználta kivételezett státuszát, ugyanakkor 2. világháborús ellenzéki pozíciója is megmaradt, amennyiben nem tagadta meg humanista–katolikus meggyőződését, s anyagilag is támogatta a hatalom kitaszítottjait. Kései művei (Zrínyi szózata, Szimfónia, Laudes organi) a harmincas években kialakult esztétikai ideáljait követik, hagyománytiszteletről, s a magyar zenei dikció immáron teljes kibontásáról tesznek tanúbizonyságot. Zeneszerzői stílusa, különösképpen ez a jellegzetes hanglejtés az ötvenes évek végéig magyar komponisták több generációja számára is modellként szolgált. Társadalmi elfogadottsága és pozíciói révén Kodály Zoltán a 20. század eleji magyar modernizáció talán legnagyobb hatású képviselőjévé vált az 1945 utáni Magyarországon.
Dalos Anna
MTA Zenetudományi Intézet