(Buda, 1805. augusztus 10.–Budapest, 1875. december 10.)

„Ő a magyar irodalomtörténet atyja, s vállain fog emelkedni mindenki, ki e térre lép.” Emlékbeszédében Gyulai Pál nem elsőként, de egy azóta is tőle idézett, szállóigévé vált metaforával nevezte Toldy Ferencet szaktudománya alapítójának.

Toldy születésének második centenáriuma kiváló alkalom lehet arra, hogy újra kézbe vegyük műveit. Könyvei újraolvasásával átértelmezhetjük ennek az érdekesen ellentmondásos apa- sőt atyafigurának tudománytörténetileg sajátos szellemi útját, melynek iránya és irányváltásai, megszakítatlansága és szakaszai megannyi kérdést vetnek föl. Hogyan vált Franz Schedel és Josepha Thalherr német anyanyelvű fiából, Franz Karl Joseph Schedelből a reformkorban magyar költő, műfordító, szerkesztő és kritikus, végül olyan tudós irodalomtörténész, aki tudománya anyagválogatási elvének újraértelmezésével oroszlánrészt vállalt a magyar irodalomtörténet magyar nyelvű művekre szűkítésében, s többek közt éppen a német nyelvűek kizárásában? Hogyan lett Virág Benedek, Kisfaludy Károly és Horvát István reményteljes pártfogoltjából, majd főként Kazinczy lázadó tanítványából, Vörösmarty és Bajza ifjúkori barátjából az Akadémia titkára, a Kisfaludy-Társaság elnöke, az Egyetemi Könyvtár igazgatója, a magyar nyelv és irodalom egyetemi tanára, a magyar írásbeliség múltjának első számú kutatója, kallódó életművek fáradhatatlan összegyűjtője, máig olvasott, iskolai tananyaggá vált szövegek nemegyszer első kiadója és méltatója? Miből mivé alakult az ő kezén az irodalomtörténeti nagyelbeszélés, hogyan alakultak ki e reprezentatív tudományos műfaj sajátságai, nyelvezete, előfeltevései és módszerei? Hogyan hatott ez a sokáig példának tekintett munkásság az irodalomtörténészi feladatértelmezésre, beleértve tudósi munka és politikai feladatvállalás kényes viszonyát? Mit mondanak nekünk ma a régi és az új irodalomtudományról Toldy Ferenc művei?

Nem először nézünk szembe ezekkel a kérdésekkel, hiszen például Kuncz Aladár és Wéber Antal kismonográfiája mellett folyóiratainkban számos tanulmány foglalkozott munkásságával, az utóbbi évtizedekben kritikatörténeti korszakmonográfiák szenteltek neki fejezeteket, s e sorok írója tollából is megjelent az évforduló előestéjén egy Toldy Ferencről szóló könyv. Mindez azonban legföljebb előkészületként segítheti mai szempontú közös számvetésünket „irodalomtörténetünk atyjának” örökségével.

Dávidházi Péter

Ajánlott irodalom: Kuncz Aladár: Toldy Ferenc. Bp., 1907.; Wéber Antal: Toldy Ferenc. Bp., 1986.; Dávidházi Péter: Egy nemzeti tudomány születése: Toldy Ferenc és a magyar irodalomtörténet. Bp., 1994.